„Van egy álmom, álom egy ligetről, ahol az ember eltűnődik a sorsán, és rádöbben arra, hogy mit jelent számára az anyanyelv” – írja Korzenszky Richárd Prima Primissima és Magyar örökség díjas bencés szerzetes, magyar-orosz szakos középiskolai tanár, a Tihanyi Apátság perjel emeritusa. Okkal, hiszen sokoldalú, izgalmas életpályája – annak minden szegmensével együtt – szorosan összefonódik az anyanyelv szeretetével és annak magas szintű művelésével.

Középiskolai tanulmányait a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte, 1959-ben érettségizett, s még abban az évben belépett a bencés rendbe. A teológiai tanulmányokat követően 1964-ben szentelték pappá, s ezzel olyan hivatást választott, melyben az anyanyelvi kultúrának, az írott és hangzó beszédnek kiemelt, meghatározó szerepe van: az által írt prédikációk, imák, elmélkedések, beszélgetések hosszú sora bizonyítja ezt.

Szintén az anyanyelv, az irodalom iránti mélyebb érdeklődéséből fakadt, hogy az ELTE Bölcsésztudományi Karán 1969-ben magyar – orosz szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. Azóta is folyamatosan ír: esszéket, jegyzeteket, novellákat, melyekből szívesen felolvas egy-egy társas összejövetelen, de a műfordítást is magas szinten műveli.

Papi és tanári hivatása szorosan egybeforrt: először a győri bencés gimnáziumban tanított, 1973-tól Pannonhalmán működött gimnáziumi és teológiai tanárként, 1979-től 1989-ig pedig a pannonhalmi gimnázium igazgatója volt. Tanítványai szerte az országban nagy tisztelettel és hálával beszélnek róla. Tanári hivatása mellett jelentős iskola- és oktatáspolitikai tevékenységet folytatott. 1989-ben pannonhalmi főmonostori perjellé választották. 1994-ben a Rend megbízta a Tihanyi Bencés Apátság életének szervezésével és vezetésével. Miután felújította az Apátságot, azt rövidesen széles körben ismert szellemi-spirituális, kulturális-közéleti központtá emelte.

Több száz előadást tartott szerte az országban és határainkon túl, számos könyv és számtalan cikk szerzője. Rendszeresen készít jegyzeteket a Magyar Katolikus Rádió számára, melyekből három kiadvány is született. Udvardi Erzsébet festőművész képeihez írt gondolatai két kötetben láttak napvilágot. Ezek a kiadványok is jelzik, hogy Korzenszky Richárd számára az anyanyelvi kultúra mellett a vizuális kultúra is meghatározó. Gyerekkora óta mind a mai napig szenvedélyesen fényképez, képeit kiállításokon, fotóalbumokban mutatja be.

Anyanyelv iránti elköteleződése indította arra is, hogy tevékenyen részt vállaljon a középiskolás korosztály két meghatározó anyanyelvi versenyében. 1993-ban vett részt először a Kazinczy-verseny bírálóbizottságának munkájában. Nyelvről-lélekről-közéletről szóló szép esszéi gyakran váltak a verseny kötelező szövegévé. Bekapcsolódott a sátoraljaújhelyi Édes anyanyelvünk nyelvhasználati versenybe is, ahol a zsűri tagjaként nemcsak a versenyzők nyelvi-retorikai ismereteit, készségeit vizsgálja, őszintén kíváncsi a diákok véleményére is.

„Van egy álmom egy ligetről, amely megjeleníti ennek a világnak labirintusvoltát, amely felszólít, hogy különbözőségeink ellenére igenis lehetséges egymás elfogadása. Nem úgy, hogy feladjuk önmagunkat, hanem úgy, hogy elfogadjuk egymást. Azt a másikat, aki ugyanúgy a maga anyanyelvén vette birtokba ezt a világot” – vallja.

Korzenkszky Richárd áldozatos kultúrateremtő tevékenysége, anyanyelvi iránti elköteleződése, az anyanyelv magas szintű művelése okán veheti át a Kazinczy-díjat.

A színészt jórészt szerepeiben ismeri a publikum, s noha a játszott figurán átüt a személyiség, mégis, Tuzenbach vagy Platonov, Oresztész vagy Roony hadnagy és megannyi más szerep mögött az emberre vagyunk kíváncsiak. Seress Zoltánra, a nagyszerű alakításokat nyújtó, Jászai Mari- díjas művészre.

A nyurga termetű Seress Zoltán ifjan sportólónak készült, magasságával jól érvényesült a kosárlabda csapatban, de a színjátszás is csábította, és győzött az utóbbi. 1987-ben végezte el a Színművészezti Főiskolát (akkor még nem nevezték egyetemnek), és Marton László osztályából mindjárt a Vígszínházba került. A fővárosi éveket csakhamar követte a talán útkeresésnek, talán önön képessége megmérettetésének mondható vándorlás Miskolc, Nyíregyháza, Szeged, Szolnok, később Székesfehérvár színházaiba. Amikor színész társaival megalakították a Művész Színházat, illetve a Tháliát, visszatért Pestre, hogy aztán majd igazi otthonra találjon a Bárka Színházban. Noha alakításaival mindenütt sikeres volt, ez a józsefvárosi, kísérletező, minden előadásával nagy érdeklődést kiváltó műhely volt az igazi terrénuma, különösen, amikor a társulat igazgatója lett.

Seress Zoltánt most a Vígszínházban láthatja a közönség, de láthatja filmeken, régebben készült televíziójátékokban, és most legutóbb egy nagy sikerű alkotás, a Blokád főszerepében. Méltán kapott érte díjat a filmszemlén, Antal József megszemélyesítése nagyszerű színészi teljesítmény.

Ha meg szeretném ragadni karakterét, a színészi alakítások maszkjai mögött az embert, talán az is elég, ha éppen erre a szerepére gondolok. Kiviláglottak ebben művészi tehetsége mellett személyiségének tulajdonságai is, a morális, filozofikus gondolkodás, az események helyes, bölcs megítélése, amivel – olykor kellő humorral – megleli lelki egyensúlyát a nem mindig egyszerű életben.

Beszélhetnénk szerepeiről, de színészetében most elsősorban azt becsüljük, hogy ma már azon kevesek egyike, aki anyanyelvünk iránti elkötelezettséggel, szép kiejtéssel, jó hangzással szól a színpadról. Ugyan már nem az a feladata a nemzeti színjátszásnak, mint a reformkorban, hogy a magyar nyelvet terjessze, de feladata, amellett, hogy értés nélkül mit sem ér a játék – a nyelvi romlás ellenében, példát mutasson.

Seress Zoltán példát mutat.

Ezért a magyar nyelvet példamutatóan beszélő színművészt, Seress Zoltánt méltán illeti meg a kuratórium adományozta Kazinczy-díj.